Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fémdarab.
Ezt a fémdarabot megkovácsolták, lepréselték, kifúrták, aztán belerakták valamilyen fadobozba (rádió?, szekrény?, ágy?), vélhetően sarokkötőelemnek vagy ilyesminek.
Szegény fémdarab nem tudta, hogy hol van pontosan, csak tette némán a dolgát, tartotta a sarkokat fáradhatatlanul.
Egy nap a dobozt tűzrehajították és elégették.
Szegény fémdarab nem tudta, hogy mi történik, csak nagyon melege volt egy ideig. Majd ott maradt a hamuban és nézte napközben a felhők vonulását az égen, este pedig a csillagokat.
Egyszer a felhők vonulását megszakította valami.
Egy kisfiú nézett le reá.
– Szívecske! – mondta a kisfiú, felemelte a hamuból és hazavitte.
A kisfiúnak volt egy csomó játéka, de szívesebben játszott olyan dolgokkal, mint ami a Szívecske is volt, például a Szivacsdarabbal, Szemeskővel vagy Parázsfénnyel – aki amúgy egy szintén utcán talált törött indexprizma volt.
Másnap a kisfiú Balatonra ment és elvitte magával Szívecskét is.
Együtt sétáltak, majd fürödtek és homokoztak – pontosabban iszapoztak – a Balaton partján.
Szívecske nagyon boldog volt, soha nem gondolta volna, hogy valaha ővele ilyen történik.
Amikor hazamentek, Szívecske órákig mesélt az új barátainak, Parázsfénynek, Szemeskőnek és Szivacsdarabnak akik ámulva hallgatták.
Az elbeszélés végére Szemeskőnek még egy könnycsepp is kigördült a szeméből.
